Hóvirág

Még nem tavasz, már nem tél

Amikor az embernek már elege van a télből, szürkeségből, napfényhiányból és már a giccses-romantikus, havas táj után sem sóvárog, igazán jól esik, amikor megszólal a cinegék nyitni-kékje, vagy a kertben kidugja fejét az első hóvirág.
A mai napon verőfényes napsütésre, madárcsicsergésre ébredtünk, igazi tavaszi idő: hurrá! Munkába indulni is könnyebb ilyen hangulatban. A dolgos délelőtt is a szabadban telt.
Érezni lehetett, hogy hiába a napsütés, a kabátot még nem szívesen hagynám otthon.
Egész délelőtt igyekeztem mindig a napra állni, hogy melegedhessek, mint a gyíkok.
Miközben élveztem a napsütést és hallgattam a zsongó madárcsicsergést egy gondolatkezdemény mocorgott az agyamban. A munka végeztével engedtem neki: hazafele gyalog fogok menni! Szerencsémre az út szinte a kapunkig jelzett turistaúton vezet.
Reméltem, hogy menet közben megpillanthatom az ébredező természet aprócska jeleit.
Azonban az út első szakaszán máshova nézni sem tudtam, csak a lábam elé. Valahol a közelben fakitermelés folyik, a nehéz gépek mély, sáros árkokat vájtak az úton. Éjjel még mínuszok voltak, a sár keményre fagyott, azonban ahol a nap érte a talajt a fagy engedett sár lett. Ennek variációi (néhol kombinációi) tették izgalmasabbá a kirándulásomat. Hol a jeget törtem, hol a sarat dagasztottam, néha-néha még egy-egy piruettel is megpróbálkoztam. Majd magam mögött hagyva a dagonyát egyenletesebb talajon sétálhattam és itt már nézelődhettem a cipőorromnál messzebbre is.

Moha

A szemem folyamatosan valami zöld, valami élénk, valami életjel után kutatott. De egy-egy zöldebb mohafolton, tavalyi szederlevélen kívül csak néhány fafülgomba bukkant elém.
Még a madarak is hallgattak. Mivel az út nem bővelkedett izgalmakban az emlékezetem kiszínezte az látványt.

Fafülgomba

ÖszapóLábnyom

 

 

 

 

Legutóbb amikor erre jártam ebben a bozótban ugrált egy piciny ökörszem, sok évvel ezelőtt itt láttam pár őszapót, amott pedig az egyik ráérős sétán húsos somot szemezgettem.
Most, ugyanahhoz a helyhez közeledve az egyik kanyar után valami hirtelen felrebben a földről, már csak a zöldes villanást látom, és a hangos szárnycsapásokat hallom. Egy zöld küllőt riasztottam fel a földről. Sokszor találkozok vele, mindig ugyan így. Ő a gyorsabb.
Mire észreveszem, már egy messzi fa törzse rejti el a szemem elől.
Ha az utamon volt sáros bevezető szakasz, és könnyed középső, akkor hogy keretet kapjon a túra: jöhet ismét a csúszkálás. Meredek leejtő, agyagos talaj.
Mindig meglep, mennyi vadnyomot látni. Izgalmas ugyan ott járni ahol nemrég az erdő lakói lépdelhettek. Egy-egy hatalmas szarvas lábnyomot nézve próbálom elképzelni a hozzá tartozó állatot is. Hatalmas méretek, szépséges alakok bontakoznak ki a lelki szemeim előtt.
Szeretem az állatok nyomait kutatni, mindig megpróbálom kitalálni merről jöttek, merre mentek, mit csinálhattak. Meg-megállok, lefotózok egy szebb rajzolatú lábnyomot, gyönyörködöm a kilátásban, és az otthonomhoz közel megörülök a virágzó mogyoróbokroknak.
Igaz, hogy a mogyoró virágzik a legkorábban, szinte még télen, de a meggyvágó csicsergésével, és a napsütéssel együtt már reménnyel tölti meg a tavasz után sóvárgók szívét.
Még akkor is, ha holnapra havazást ígérnek…

Mogyoró bokor